Az előzmények előző napra, csütörtökre nyúlnak vissza. A szokásos heti ctg-re mentem, ahol is 1 teljes órát voltam bent, mert bár nem lett rossz az eredmény, babóca mocorgott rendesen, sőt, túl aktívan tette, a görbe jó része kihagyásos, azaz értékelhetetlen lett. Doki is megvizsgált, méhszáj bő 1 ujjnyi volt, de nem akart így elengedni, úgyhogy mehettem a szülőszobára, további ctg-s megfigyelésre. Amiből végül 3,5 óra lett... Kicsi Lány, mint egy mini-Alien mocorgott bennem, mindenki megjegyezte, de továbbra is szaggatott volt a görbe, aztán vagy 170-en tekert, vagy 130 körül szinte állt a szívverése. Végül a 4. órában csak összeszedte magát, lett egy értékelhető, elfogadható szívhang, úgyhogy a doki hazaengedett, de csakis a Nagyokra való tekintettel, különben bent tartott volna! (Azt persze nem tudta, hogy ők baromi boldogan Mamáztak, örültek, hogy ott aludhattak! :-) ) Meg azzal a feltétellel, hogy eztán minden nap jövök ctg-re. Szabi értem jött, és ugyan voltak hazafelé is fura érzéseim, meg egész éjjel (rendszertelen fájogatások, meg főleg reménykedés, hogy történjen végre valami, hisz a dátum is olyan jópofa!), de végül reggelig nem történt semmi számottevő.
Mivel a gyerekek nem voltak otthon, így úgy döntöttünk, hogy Szabi bevisz kocsival a munkahelyére, majd utána a kórházba. Csomagok akkor már az autóban. Indulás előtti utolsó WC-re szaladásnál találkoztam a nyákdugóval! Ekkor már kicsit izgatott lettem, bár tudtam, ez még bármit jelenthet, a 2 órától 2 hétig tartó időintervallumban. Bementünk Szabihoz, majd valamikor késő délelőtt tudott csak bevinni a kórházba (még jó, hogy csinált 2 szendvicset, és legyűrtem addig...), otthagyott ctg-n. Bekuncsorogtam magam, sokat nem is kellett várni, de a dolog megint reménytelen volt, még az előző napinál is rosszabb! Szegény kiscsaj végül betelefonált a szülőszobára, hogy mi legyen, és legnagyobb meglepetésemre pár perc múlva a saját szülésznőm jött értem! Egy másik kismamája miatt pont bent volt! Megvizsgált, már bő 2 ujjnyinál tartottam, és innentől már folyamatosan vérezgettem. Aztán megint ctg, jó sokáig, ami végül egész elfogadhatóra sikerült, de ő nem mert elengedni, konzultált az osztályvezető főorvossal, aki harmadik gyerek lévén, 2 ujjnyival szintén nem akart hazaengedni, azt mondta, még várjunk. Így némi lézengés, majd megvizsgált a doki (kegyetlen fájt), és közölte, hogy akkor ma szülünk!!! Én nagyon boldog voltam, hisz egy csomó körülmény jól jött össze, ideális volt az időpont! Úgyhogy egy telefon Szabinak, hogy hozzon mindent, szülni fogunk! Aztán némi várakozás, telefonálgatás, Szabi valamikor 3 előtt eshetett be. Ekkor azért már volt 1-2 kósza fájogatás, de még nem vészesek, és elég rendszertelenek. Újabb vizsgálat, már 3 ujjnyi a méhszáj, szóval irány a szülőszoba! Szabi ledöbbent, hogy rendszeres fájások nélkül, csak így, mehetünk. Kicsit azért még vártunk, mert a szülésznő nem tudta eldönteni, hogy anno Leventét hol szültük, a 3-asra tippelt, azt meg pont takarították, úgyhogy megvártuk. :-) Már pontosan én se emlékszem, de én is azt mondtam volna. 3/4 4 körül mentünk át, dokim is pont akkor esett be, kicsit még félkómásan, ügyelet és pár órányi alvás után (2 órát hívogatták, mire utolérték, még jó, hogy nem voltam sürgős eset). Még kicsi tanakodás a szülőszobát illetően, de végül maradtunk. Aztán jött az "ítélet": burokrepesztés! Ez enyhén szólva komikusra sikeredett, kb. mint egy Mr. Bean jelenet. Felmásztam az ágyra, doki próbálkozott a tűvel, de egyszerűen nem érte el a méhszájat, már a szülésznő szólt rá, hogy a végén magát szúrja meg. Eztán kért egy ollót, itt egy kissé megrémültem, de szerencsére azzal se érte el! Úgyhogy cseréltek a szülésznővel (neki hosszabb ujjai vannak :-)) ), akinek végül sikerült megszúrnia a burkot, és csak folyt a víz, meg folyt, és folyt... Nem volt elég a tálka, nem győzték cserélni, öntögetni, alattam már elázott minden, sőt szegény szülésznő is jócskán kapott maga alá belőle. Mondjuk korábban felmerült, hogy sok a víz, de aztán azt mondták, csak több az átlagosnál. Hát inkább rengeteg volt, meg is lepődtek rajta, és azt mondták, ha ez otthon folyik el, azon túl, hogy tocsogtunk volna benne, komoly bajt is okozhatott volna! Kinyomkodták, amit tudtak (maradt azért még a későbbiekre is...), utána ctg-s megfigyelés, ill. vénakeresés (ezt hagyjuk, elég rondára sikeredett...), majd várakozás. Ha jól emlékszem, pontosan 4 óra volt. Jó 20 perc múlva be is indultak a fájások, először olyan 5 percenként, és egész hamar erősek lettek. Majd besűrűsödtek 3, ill. 2 percesekre. Ezek azért már elég húzósak voltak, egyre kevésbé volt kedvem Szabival poénkodni. Fél 6 körül 4 ujjnyinál álltunk, úgyhogy kicsit levettek a gépről, engedtek sétálni. Hogy jobb volt-e vagy sem, nem tudom, ami érdekes, hogy addig konkrétan csak a hasamban éreztem a fájásokat, innentől viszont inkább a keresztcsontom fájt. Kis séta, de leginkább az ablakpárkányba kapaszkodva volt jó, tudatosan némi ringatózással, hátha az is segít. 6 körül jött a szülésznő, hogy nézzünk szívhangot, én kértem, hogy nézzen is meg, onnantól egy kicsit kapkodós lett a dolog, mert csak jól éreztem, hogy valami furcsa, ugyanis megvolt az 5 ujjnyi tágulás, gyakorlatilag a tolófájások jöttek! Valamikor bekerült a dokim, meg 2 orvostanhallgató is (előzőleg engedélyt kértek, hogy bejöhetnek-e?), aztán a következő 20 percben több-kevesebb sikerrel nyomtam meg lihegtem (nem mindig jókor), közben a fájások is belassultak (aminek őszintén örültem egy kicsit, mert lehetett közben pihenni...), és úgy a sokadikra, közben 2 ellihegett fájással (ami szintén jó volt), meg némi nyafogással, hogy már nem bírom, 18:26-kor, gátvédelemmel, repedés nélkül, hosszú hajjal, vastagon magzatmázasan kicsusszant Eszter baba!!!!! Ezután a doki gyorsan levette a köldökzsinórvért (Szabi nem merte elvágni a köldökzsinórt :-) ), azán jött az én ellátásom, a "rettegett" belső hegvizsgálat, amitől csak azért féltem, mert altatásban szokták csinálni, állítólag annyira fáj, de ebben az esetben nem maradhatott volna velünk a baba, amit meg nagyon nem akartam, ezért megegyeztünk, hogy megpróbáljuk ébren, aztán ha nem bírom, jöhet az altatás. Őszintén szólva bakfitty volt, éreztem, de nem volt vészes! Még pár kötelező kör, jódos átmosás (hideg volt a víz!!!), meg repedésvizsgálat, stb., de ezek már inkább csak kellemetlenek voltak, és jó 20 perccel később elcsendesült a szülőszoba, csak mi maradtunk ott hármasban! Egyszerűen hihetetlen volt, hogy végre együtt vagyunk, és ennyire jól és szerencsésen alakult minden, még az álmaimnál is jobban! Ugyan fájt, de megérte! A korábbi műtéti heg miatt tovább maradtunk megfigyelésen, csak 9-kor vitték el Esztert, aki nagyon ügyes volt, már ott rákapott a cicire, és vagy fél órányi cicizés után békésen elaludt! :-) Mi meg csak gyönyörködtünk benne!
Ami még kimaradt, hogy minden elismerésem Szabié, aki végig kibírta, végignézte, sőt, a "lényeget" le is fényképezte!!! Én nagyon örülök neki, remélem, neki is szép emlék maradt! (Ha meg csak miattam maradt, akkor viszont nagyon szeret!!! :-)))) )
Apró momentum még, de ha nem írom le, talán elfelejtem, hogy a dokim gyakorlatilag végig láblógatva ült a pulton, az orvostanhallgatókat kérdezgette, ill. Szabival poénkodtak (jó volt amúgy a hangulat), ugyanis egyszerűen semmi dolga nem akadt, a szülésznővel ketten csináltuk végig! Nekem ő hatalmas segítség volt, egyedül nem ment volna!!!!
Végül alig 3 napot maradtunk a kórházban, hétfő délután már itthon voltunk. A gyerekágyon egy ismerős fórumos lány mellé kerültem, szintén a dokimnál szült, előző nap! :-) Előtte kicsit rettegtünk, nehogy egyszerre szüljünk! ;-) Sőt, ugyanabban a szobában, ugyanazon az ágyon voltam, mint Csengével! Ennyi pozitívum után a látogatási tilalmat is simán kibírtuk!
Pontosan 22 perccel a szülés után:
Ismerkedünk:
Sziasztok!
VálaszTörlésGratulálok!!!!
Nagyon édes a baba!!!!! Tök jó hogy már otthon vagytok!!!
(Pamparam)